Megihletődtem egy játéktól
Anya vett egy új játékot, a neve Canvas. Szinte minden ember típus tud játszani vele. Alapvetően logikai, viszont a felépítése egészen egyszerű. A grafika pedig szemet gyönyörködtető. Nem igazán tudok benne győzni a családom ellen, de ennél a játéknál nem is érzem ezt fontosnak. Mindenkinek tudom ajánlani. Ha 1-1 összeállítás megihlet, több novella is lesz. Na, de itt az első.
Választott menedék
Amikor felébredek, nem tudom, hol
vagyok, vagy mi történik velem. Egyet látok, a kék eget. Tanulva a régebbi
tapasztalataimból, ha így ébredek, először mindig meg kell nézni, hogy még
tudom-e mozgatni a végtagjaimat. Megmozgatom a bal, majd a jobb mellső mancsomat
is, azok épek. Na, akkor jöhet a nehezebb része. A hátsó lábaim mindig
sérülékenyebbek. Megmozgatom, az is tökéletesen mozog. Jaj, hát akkor én nem is
vagyok sérült! Talpra ugrok, domborítok, majd homorítok egyet, és körül nézek.
Egyszerű mező látványa tárul
elém. Kis pici gyermekláncfüvek vannak szerteszét. Még csak kamasz cica vagyok, de szerintem
komolyabb, mint a korosztályom béliek. A pitypangoknak viszont én sem tudok
ellenállni. Ráugrok a legelső puha fejére. A szöszei ezer felé reppentek szét,
én meg kieresztett karmokkal próbálom elkapni őket. Mindig kicsúsznak a karmaim
közül. Neszezést hallok a távoli fák közül. Arra veszem az irányt, azért útközben
még megtámadok 1-1 puha pitypang fejet, hátha sikerül.
Ahogy közeledek a fák felé, egyre
hangosabb lesz a hang, ami felkeltette figyelmemet. Melegen hívogat, mondogatja
a nevemet. Az első fa tövében bátortalanul megállok, hallgatózok a magas
fűszálak közé lapulva. Egyre tisztábban hallom, de mit is? A gazdám hangjára
hasonlít. Azt mondja a hang, hogy "Cicc, gyere ide szép cicám, gyere
Kismancs! Kismancs!" Honnan tudja a nevemet? Engem hív, közelebb kéne
mennem. Ki hív, ki az, aki tudja a nevem? Kismancs, legutóbb gazdámtól
hallottam, Dávid sűrűn hív be a házba. Aztán valahogy elkerültem otthonról. Na,
mindegy, majd valahogy hazakeveredek. Mélyebbre merészkedek az erdő sűrűjében. Nyurga
testemmel bokorról bokorra ugrok, ahol bokor nincs, ott laposkúszásban osonok.
Dávid hangja hív a nevemen, így már csak egyéb veszélyektől kell félnem.
Bármikor megtámadhat valaki, vagy az igazi veszély, egy néni, aki meg akar
fogni és furcsa szagú májkrémmel kerget. Na, tőlük nagyon óvakodj. Csak egyszer
kóstold meg, esküszöm, két napig rajtad lesz a mérges macska. Amikor kiugrok
egy fa mögül, egy pici tisztásra érek. Egy hatalmas cipő van előttem, ami egy
erős férfi lábbal folytatódik, és így tovább. Amikor felérek az ember fejéhez,
megpillantom Dávid kedves tekintetét, ahogy engem kérlel, hogy menjek közelebb.
Kétlábra állok, felnyújtózok, hogy elérjen. Ő lehajol értem, akkora a tenyere,
hogy elférek a rajta. Várjunk egy pillanatot, ez nem így szokott lenni. Nem
vagyok már olyan pici, hogy csak a kezébe belekuporodva elférjek. Dávid megnőtt
volna? De minimum kétszer akkora lett. Felvesz magához, simogat a mutatóujjával.
- Kismancsom, hát tudod, hol
vagy? – kérdezi, miközben a fülem tövét vakargatja.
- Nem, egyszer csak felébredtem a
mezőn. – nyávogom neki, amúgy sem érti.
- Megint süttetted a hasad, ugye,
kiscicám?
Na, ez egészen ideillett. Ennyire
ismer az én gazdám, de megható!
- Igen, azt hittem, hogy a kertben
vagyok, de nem is igazán tudom, hogy hol vagyok… -nézek körbe tűnődve.
- Kismancs, nem tűnik fel, hogy
nagyobb vagyok, mint voltam, és még értelek is? – lágyan cirógat.
- Most, hogy mondod, eddig is
fura volt. Mi történt? – meresztem rá nagy zöld szemem.
- Kismancs, átkeltél a
szivárványhídon. Én nem Dávid vagyok, hanem az útba igazítód, egy angyal féle.
Felállok, és alaposabban megnézem
magamnak ezt az útbaigazítót. Nem, ez biztos nem igaz. Ő Dávid, egyértelműen. A
hangja is ugyanaz. Ennyit számítana, hogy ő nagyobb? Ha meghaltam, akkor nem
kéne tudnom, hogy hogyan történt? Egyre több a kérdés…
- Hogy történt? Ha valóban nem te
vagy Dávid, akkor ő hol van? És miért nézel úgy ki, mint ő? – leülök a kezébe
és türelmesen várom a választ.
Mesélni kezd, megtudok egy csomó
mindent. Békés halálom volt, csak még nem volt időszerű. Másfél éves kamasz
macska létemre sok mindent meg kellett éljek, de most csak a jókra emlékszek,
ezzel megkönnyítve a cicamennyországi létemet. Az én útba igazítóm olyan, mint
egy angyal, csak annak a képét és habitusát veszi fel, akit én a legjobban
szeretek. Ezért néz ki Dávidnak.
- Én most már csak egyet nem
értek, hogy ha én meghaltam, akkor itt mit fogok csinálni? Vagy ez olyan, mint
egy második élet? – fellelkesültem, hogy hátha ő is velem maradhat, már majdnem
olyan, mint Dávid.
- Gyakorlatilag igen. Én
bármilyen környezetet meg tudok neked teremteni, amilyent csak szeretnél magad
köré. Dolgom végeztével pedig magadra hagylak, hogy nyugodtan boklászhass,
vadászhass, süttethesd a pocakodat. Aztán ha meguntad, változtathatunk rajta.
Miután teljes mértékben meguntad a verziókat, két lehetőséged van. Vagy
visszaszállsz egy másik macskatestbe, vagy örökre megszűnik létezni a lelked. –
magyarázza gyakorlatiasan. Biztos nem először csinálja.
- Csak egyet szeretnék, hogy ha
bármilyen testbe is majd leszületek, kérlek, maradjon meg a szép vörös
bundácskám! Annyira szeretem a különlegességét. – megnézem a mancsomat, amin
pont van egy vörös cirmos csík, amit én annyira szeretek.
- Meglátjuk, mit tehetünk. De
megsúgom neked, hogy általában teljesülnek ezek a kérések. – kacsint rám óriás
Dávid.
- Ez az első életem? Vagy
egyáltalán tudnám, ha nem az első lenne? – morfondírozok, közben megpróbálok
felmászni Dávid nyakába, de levesz az ingjéről.
- Ez volt az első, hosszabbra
terveztük, de sajnos közbe szólt a véletlen. Egyébként a későbbiekben sem fogsz
róla tudni, hogy hányadik életedben jársz. Nem véletlen van az a mondás az
emberek közt, hogy egy macskának kilenc élete van. Ez az információ tőlünk
származik, csak az emberek a túlvilági életet nem tudják elfogadni annyira
könnyen. Így megváltoztatták arra, hogy azért élnek a macskák kilenc életet,
mert annyira szívósak. A lényeg az, hogy nem sok macska tart ki odáig, de
szerencse, hogy ez teljes mértékben a te döntésed.
Elhúzta a szemem előtt a kezét,
és megmutatta a gazdámat a jelen időben. A fekhelyem mellett térdelt és a
fejemet a kezében tartva zokogott. Rettentően sajnáltam, hogy ezt kell átélje.
Az a nagy, és erős ember ott sír, az én törékeny, nyurga testemet a kezében
tartva. Olyan elesett, hogy legszívesebben ott lettem volna mellette, és a
lábához dörgölőztem volna, az mindig megnyugtatta. Meg az is, ha az ölében
dagasztottam.
- Kismancs, még annyit mondj meg
nekem, hogy milyen helyen akarsz maradni az itteni életed során?- néz rám
együttérzőn.
- Nekem ez a rét tetszik.
Maradhat ez? Nagyon szeretem a pitypangokat. Annyi csak, hogy szeretnék több
fát kérni a közelbe, túl nagy nekem ez a mező. – fantáziálok a tökéletesről.
- Persze, megoldható. – A szabad
kezével csettint egyet. – És kész is van. Ha bármi kérésed van felém, akkor nyugodtan
nyávogj jó hangosan, vagy az is elég, ha erősen rám gondolsz, és itt leszek a
fák közt. Arra figyelj, hogy ne a valódi Dávidra fókuszálj, hanem a Dávid
testet öltött angyalra, aki én vagyok. – mondja, miközben szép finoman a földre
rak. – Mostantól boldogulni fogsz. Kismancs, vigyázz magadra, minden jót! –
Utána intettem jobb mancsommal, majd kajla ugrálással kiszaladtam a mezőre.
Útközben még vissza-visszanéztem, oda, ahol előtte a segítőm állt. Gondolataim
cikáztak, hogy most mit is fogok kezdeni. Megtanulhatok rendesen fára mászni,
vagy megszámolhatom az összes felhőt. Esetleg kipróbálhatom, hogy milyen érzés
gödröt ásni. Dávid soha nem engedte, hogy a kertbe kaparásszak.
Találok egy egészen üres
területet, nekiállok ásni. Négy kaparás után rájövök, hogy ez nem nekem való,
koszos lesz a bundám. Gyorsan végig nyalogatom magam, hogy újra szép fényes
legyen a bundám. Megláttam egy pitypangot, ráugrottam, és ezúttal sikerült
elkapnom a pufi fejét. Úgy éreztem, minden, amiért eddig küzdöttem, elértem.
Vidáman megéleztem a körmöm egy fa törzsén. Jókedvűen lehemperedtem a fűbe, és
pofozgattam egy fűszálat, ami zavaróan belelógott a szemembe. Beszundítottam a
napon. Isten se tudja, hogy mennyivel később felkeltem, majd egyből arra
gondoltam, hogy Dávid hogy lehet.
Arra kellett rájönnöm, hogy
semmivel nem tudom elfoglalni magam jelenleg. Túl sok energiám van a
heverészéshez. Nem tudnak lekötni a pitypangok sem, mert már tudom, hogy hogyan
kell elkapni őket.
Vissza kell térnem Dávidhoz! Az
az én választásom. Mellette kell legyek, nem bírom elviselni, hogy olyan
szomorú legyen, mint amilyennek láttam.
2 hét múlva
Messziről érkezek, tengeren
kellett átkeljek. Rátalálok Dávid otthonára. Azt hiszem, nem szabad lerohannom.
Kint kell várnom, hogy ő vehessen észre. Leülök a kocsija mellé. A nap még csak
dereng a horizonton, úgyhogy még tuti nem ment el a reggeli sétájára. Mellé
akarok szegődni, mint régen. Percek múlva itt lehet. Tisztára nyalom magam, mégis
úgy szebb a bundám. A segítőm igazat mondott, megtarthattam a vörös
fizimiskámat. A szemem lett csak más, legalábbis a pocsolyában másmilyen volt,
kicsit sárgásabb.
Dávid kilép az ajtón, majd
ráérősen kinyitja a kaput is. Megrökönyödve megáll a kapuban, és csak nézünk
egymásra. Lassan könnycseppek gördülnek le az arcán. Csak annyit suttog maga
elé:
- Te biztos nem Kismancs vagy,
bár pont ott hiányzik a füledből egy darabka, mint neki.
Igen, tudom, én téptem ki a
karmommal. Mocskosul fájt, de kellett valami ismertető jel a vörösbundámon
kívül. Ezúttal nem kiscica voltam, hanem kb. két-három év körüli, és dagibbnak
látszom. Lehajtott fejjel becsapja maga mögött a kaput, és elindul a szokásos
útján. Tartva egy kis távolságot, követem. De aztán meglátok egy pitypangot, és
előre eredek. Tudva a technikát, sikerül elkapnom.
- Kismancs… - suttogja maga elé
Dávid. Felkaptam rá a fejem, egyenesen a szemébe nézve.
- ÉN VAGYOK AZ, GAZDÁM! VEGYÉL
ÉSZRE!– nyávogom neki hangosan, mintha megérthetne. Közeledik felém félénken,
attól tartva, hogy bármikor elugorhatok előle. Nem teszem, hagyom, hogy a fülem
tövét simogassa. Határozottan végig simogat az egész gerincemen, végig a
farkamon is. Visszafordulok a keze alatt, hogy újra megsimítson. Dávid leül a
betonra, én meg az ölébe mászok. Dorombolok neki.
Megfogadom, hogy többé nem fogom hagyni, hogy szomorú legyen! Egyik életemben sem! Bárhova kerüljek, visszatalálok hozzá.
Ő az én választott menedékem!
Megjegyzések