Én akarok lenni a megmentőd!

 

Az első kapcsolatom lezárása után úgy gondoltam, nekem most az lenne a legjobb, ha magamra fókuszálnék. Legalább az érettségiig ne akarjak újba kezdeni. Nyilván, ha ezzel kezdek, az azért van, mert nem sikerült ez az elhatározás. Gyenge elképzelés volt. Felteszem, azért, mert sok helyről hallottam ezt a megoldást, kvázi, a számba adták. Elég hamar elkezdtem vágyni az újra, az ismeretlenre. Tartozni akartam valakihez! Kirekesztett voltam az iskolában is, az otthoniak meg ilyen helyzetben nem számítanak. Vágytam rá, hogy komolyan vegyenek! Fontos akartam lenni valakinek! Így el akartam kezdeni ismerkedni.

A divat- és stílustervező iskolában nem sok potenciális fiú van. Ezt azért sejtjük, hogy nem biztos, hogy az összes a gyengébbik nemhez vonzódik. A sulin kívül nem nagyon volt elfoglaltságom akkoriban. A salsa volt az egyetlen, amit suli mellett űztem, de ott meg nem volt a koromhoz illő fiú. Mind 30 feletti volt. Az osztálytársaim előszeretettel használták a Tinder® alkalmazást, sokszor dicsekedtek az újabb hím példánnyal, akit zsákmányul ejtettek. Könnyen használhatónak és gyors ismerkedési felületek tűnt. Plusz vonzott az ismeretlen, felfedezésre váró felület is. Így letöltöttem, és beregisztráltam. Nagy nehezen összeszedtem magamról pár előnyösebb képet, összefoglaltam 500 karakterbe, hogy dióhéjban ki is vagyok én. Ezt legalább 50-szer átfogalmaztam. (Később rájöttem, hogy a legtöbb pasi – tisztelet a kivételnek- nem olvassa el.)

Megkezdődött a keresgélés.

Élveztem! De még mennyire! Életemben először éreztem igazán azt, hogy én döntöttem mások felett, nem ők felettem. Így nem is igazán számítottam elutasításra. Így tapasztaltam meg, hogy a pozitív megerősítés nélküli keresgélés is egyfajta elutasítás. Nehéz ezt megtanulni a helyén kezelni.

Az én szabályaim ismerkedésre, amiket az évek során felállítottam:

•  Tisztába kell lenned a saját értékeiddel, és ezeket kell első sorban tiszteletben tartanod.
• Tudnod kell, hogy mit tudsz beleadni egy kapcsolatba.
• Fel kell mérned, hogy mit szeretnél kapni egy kapcsolattól.
• Tudd helyén kezelni az elutasítást, mert sokkal több fajtája létezik, mint a szóbeli.
• Legyél kicsit mindig gyanakvó. Ez nem csak az online ismerkedésre kell érteni.
•  Légy nyitott lelkű, őszinte, mert máshogy nem fog működni, amikor végre összetalálkozol az igazival. Ha csalódsz, véletlenül se tudd magad megvádolni, hogy nem tettél meg mindent, amit tudtál volna.

Tudom, hogy sokan eleve bizonytalanok a sok rossz tapasztalás miatt. Nem engedik közel magukhoz az aktuális kiszemeltet, mert mi van, ha megbánt?

Ha meg sem próbálod, honnan tudnád, hogy nem őt szánta a sors melléd? Ha te megnyílsz előtte, ő meg nem fogad el, akkor csak ennyibe gondolj bele:

Ha szerepet játszol – amit nem lehet egy egész életen keresztül- akkor egy olyan emberbe lesz szerelmes, aki nem Te vagy! Amikor a bizalmadba férkőzött, és te végre lemered dönteni a várfalad, és megmutatod az igazi személységedet, akkor meg fejvesztve fog menekülni. Csak még nagyobb kárt tesz benned, mint ha az elején bánt meg az elutasításával. Akkor még nem kötődsz hozzá annyira, mint 1, 2, 6 hónappal később. 

Kérlek, bízz bennem!

Szóval, ott tartunk, hogy megkezdődött a keresgélés. Egy véletlen folytán egy srácot felfele pöccintettem jobbra helyett. Amikor megkapta az értesítést a superlikeomról, visszaigazolt. Elkezdtünk beszélgetni. Egy pár óra után áttértünk instára. Nem volt róla túl sok fénykép, de azokon helyes, elegáns kinézete volt. Pár napon belül elhívott randizni is. Ez idő alatt a lényeges kérdéseimre megpróbáltam választ kapni. A vészcsengő igazán megszólalhatott volna a fejemben picit hangosabban is. Feltűnhetett volna, hogy egy két lényeges kérdésemre diplomatikusan kitérő választ adott. Okos taktika volt, hogy levett a lábamról a szofisztikált kifejezéseivel, hogy ne tűnjön fel, amennyit valójában kaptam, az a "nesze semmi, fond meg jól". Az első randin még fel is hívta magára a figyelmet, hogy ő eléggé elcseszett. Nem tud olyan szinten kötődni, mert őt már megcsalták egyszer. Bekapcsolódott a megmentő énem. Na, majd én megmutatom, milyen az, ha valaki szeret. Majd én megtanítalak szeretni, bennem bízhatsz! Naiv voltam, és valamit, valakinek már nagyon akartam bizonyítani.

Így sok évvel később visszagondolva, magamnak akartam bizonyítani, hogy kellek valakinek. Tiniként nem nagy dicsőség, ha egyedül a szüleidnek számítasz. Miután tisztáztam a fiúval, hogy én nem fogok ilyeneket tenni, bízhat bennem, igencsak felgyorsultak a dolgok. Elég hamar megismerkedett a családommal. A szüleim szinte azonnal elfogadták a társamul. A családom szkeptikusabb volt már, de ők láttak végig tisztán. A fiú közelében lenni különös módon hatott rám. Olyan volt, mintha függő lettem volna. Amíg velem volt, ott helyben, jól tudtunk beszélgetni, a kémia is működött. Amint hazament, hihetetlen hiány tört rám. Megváltozott a kommunikációnk, egyoldalúbb lett, én írtam neki rendszeresen, válasz alig érkezett. Majd, mire újra találkoztunk, annyira vonzó már nem is volt. Aztán megérkezett, és újra kezdődött minden. Ezzel a hullámvasúttal elég sokszor megbántott. Nem egyszer sírtam magam álomba. Amikor megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy mit érzek, hogy ez így nem jó, akkor is egy semleges választ kaptam. Rendszerint azt, hogy ő próbál változni, mire számítottam, ő mondta, hogy nem jó ebben. Megsajnáltam, aztán felidéztem neki, hogy mikor volt az, amikor mégis rendes volt, amikor szeretettel telinek éreztem, amikor úgy éreztem, mindent meg tesz értem. Neki ez nem volt elég. Bólogatott, majd minden ment ugyanúgy tovább. Amikor anyukámmal ezeket az emlékeket felidéztem, egyetlen közös pontot véltem felfedezni. Hogy egyiknél sem voltunk meghitten, csak ketten. Vagy ott voltak a szüleim, vagy a testvére, vagy csak anyukám volt jelen. Egy idő után számomra is kiélesedett, hogy nem engem szeret. Hanem a családomat, amit velem együtt kapott.

Azt még tudni kell, én titokként voltam kezelve a szülei előtt, mert náluk nem hagyomány, hogy egyből bemutassuk azt, akivel járunk. Oké, na de fél év után sem mutatott be. Voltaképp soha sem mutatott be, nem lehetett feltenni róla képet Facebookra. Ha meg is engedett egyet-egyet, nem lehetett megjelölni rajta, nehogy az otthoniak meglássák. 

Többször hangosan kijelentette, hogy ő a hagyma módszert alkalmazza. Külön réteg a barátoknak, külön réteg a munkahelynek, egy másik a családé és egy másik pedig az enyém és a családomé. Ezek a rétegek sosem találkoznak egymással. Mindig úgy éreztem, hogy a legkülső az enyém. Az amelyiket kapásból lehúzzuk róla, és mehet a levesbe. Nincs átjárhatóság ezek közt. Mint a vöröshagymánál a rétegek közti vékony hártya. Ha ezt megszegem, pont úgy kimarja a szemedet is, mint a hagyma, amikor apróra vágom. Rengetegszer nem mondott el dolgokat, amiket szerettem volna tudni. Ha sokáig faggatóztam, akkor jöttek a hazugságai. Ezekbe rendszerint belebukott. Egy idő után előrukkolt egy vallomásba, hogy ő rendszeresen hazudik, hogy tudja fedezni az előbbi hazugságait. Ez egy ördögi kör. Persze bizonygatta, hogy a szerelmének sosem hazudna. Mi vagyunk az egyetlenek, akik a teljes igazságot tudják.  Ez valamelyest igaz is volt. Csak nem tudtunk rajta érdemben segíteni. Pedig nagyon akartunk.

Egy idő után már mindenkit kiborítottam a folyamatos hangulatingadozásommal. Egyre elkeseredettebb lettem minden egyes alkalommal, amikor cserben hagyott. Szinte nem csináltunk semmi programot, csak átjött, el voltunk, aztán hazament. Ezt hetente egyszer ismételtük. Majd egyre több mindent mondott le. Egyre többet hazudott. Valakit sejtettem a háttérben. (Volt is.)

Szakítok, de majd visszajövök!

Volt egy közös cset felületünk, ahol leginkább képeket osztottunk meg egymással. Anyu, Ő és én voltunk benne. Egyszer, amikor ültem a nagyszüleimnél, egy üzenet jött tőle. Dióhéjban arról szólt, hogy ő örökre kiköltözik Svájcba, és holnap hajnalban indul. Úgyhogy vége. Nyilvánvalóan semmit nem értettem. Zokogásban törtem ki, oly annyira, hogy egyedül nem is tudtam hazamenni. A világ összes fájdalma rajtam volt. Nagy nehezen kikönyörögtem, hogy az összes cuccát vigye el tőlünk. Legalább annyit érdemelnék, hogy rendesen szakítson velem, ne csak faképnél hagyjon. Eljött, mindent elvitt, de nem mondott semmit, csak annyit, hogy sajnálja. Na, akkor csaptam át dühbe. Addig csak sírtam. Utána már a sima méreg volt bennem. Aki ezt meg meri tenni velem, menjen is. Jó messzire, ne is jöjjön vissza.

De visszajött. Kb. egy hónap után visszajött. Órákig mondogattam neki a kocsiban ülve, hogy csak akkor, ha teljesen elölről kezdjük, és 2 hónap után mutasson be a szüleinek. Nagy nehezen belement. Nem tudom minek. Ő azt akarta, hogy ugyanott folytassuk, ahol abba hagytuk, de végül beadta a derekát. Majd két röpke hét után ugyanolyan volt minden. Nem hitte el, hogy komoly félelmem, hogy megint elhagy. Minden este gyomorgörcsöm volt. Így 1 hónap után én szakítottam.

Tanulság

Nagyon jól tettem, hogy szakítottam. Sokkal jobban voltam utána. Még egy estén át hiányzott, de aztán belegondoltam. Egy ártó kapcsolatból bármikor távozhatok. Ennyi önértékelésemnek lennie kell. Ennyire lehetek önző. Hiszen a saját lelkemet viszem vásárra. Ha én nem vagyok jól, hogy tudnék annyit nyújtani, amennyit az elején megígértem neki, de legfőképp magamnak. Az erkölcsi szabályaimat nem dobhatom csak úgy sutba.   Tudnom kell a saját értékeimmel, ezeket tiszteletben tartva kell élnem. Ha más nem tiszteli ugyanezt, akkor meg sem érdemli. Vannak olyan emberek, akiket nem lehet megmenteni saját maguktól.

Plusz tapasztalat. Senkit nem akarok megmenteni. Engem se mentsenek meg. Tanuljon mindenki a saját kárán. Az igaz szerelem olyan, ahol együtt tudunk tanulni magunkról, egymásról. Együtt tudunk fejlődni. Egy irányba tudunk haladni. És a felmelegített krumpli sosem jó.